A szerelem

„Nem kell, nem érdekel!”, mondta és úgy intézte sose találkozzanak.
Ha azt érezte követi, irányt váltott és nagyobb léptekkel haladt tovább.
Minden módon kerülte. Élt a házában, a fekete és fehér bútorai között, a drapp szőnyegével, a letisztult formákkal, minden szögletes. Neki megfelelt.

Egyszer aztán a véletlen úgy hozta, nem tudott kitérni előle.

„Az” ott állt előtte, rámosolygott és átölelte. Körbevette egész lényével, rákacsintott és magához húzta.
Először meglepődött majd mozdulatlanul tűrte, nem értette mi történik vele. Képtelen volt ellene tenni.
Ez hát! Gondolta. Most elvesztem!

Aztán hagyta, hogy édes dallamok és illatok fonják át a testét, és akkor minden gömbölyű lett és kerek, eltűntek a szögletesek.
Hirtelen színek vették körbe, minden gyönyörű tarka-barka és sejtelmesen buja lett.

Nevetést hallott és virágokat látott, és tavaszt érzett hiába hullott kint a hó. Becsukta a szemét és hagyta, hogy mindez körbevegye, hogy rátelepedjen.

Édes súly, hadd legyen!
„Az” pedig újra és újra hozzábújt és megcirógatta.

Ő volt a Szerelem.