Részletek

Parttalan parti séták - Annával - a kedves rokon - részlet.docx (47328)

Csütörtökön a reggeli után kiültünk a feljáró felőli oldalon lévő teraszra és kanasztázni kezdtünk. Az idő nem kényeztetett el bennünket az utóbbi napokban mintha érezte volna most nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztük. 

Éppen nyerésben voltam, azaz egy komoly adagot vettem fel középről, amikor megláttam Franket, amint a terasz alatti feljárón nyújtogatta a nyakát és igyekezett magát észrevetetni, majd végre elkiáltotta magát, hogy „Júlia ott vannak”?

Hülye kérdés volt, mert láthatóak ott voltunk, ha nem is mindegyikünk teljes terjedelmében, de kiből mennyi!

Júlia extázisba került, maga alól kirúgva a széket boldogan kiabált vissza Franknek, hogy azonnal jöjjön fel. Ketten kaptunk utána, gondolván a kéztörése pont elég erre a hónapra, nem kéne egy másik végtag tördelésével tetéznie.

Frank nemsokára megjelent az ajtóban és leült mellénk. Bélával egymásra néztünk, bólintottunk és már kezdtük is a műsort. Kávék, zöld teák, narancs-  és meggylevek, facsart üdítők és némi mag került az asztalra. Amúgy Júliásan.

Frank sajnálkozva sóhajtozott, milyen kár hogy ez történt Júliával, és hogy miért nem szóltunk neki.

Kár hogy az angol tudásom nem olyan veretes, mint a magyar, és nem tudtam megmondani ugyan mit tudott volna tenni. Talán ráolvasással, összeforrasztja  Júlia kezét?

Most viszont volt alkalmam Franket  jó közelről megtekinteni. Megtekintettem. Az első néhány percben csak amúgy futtában, hiszen éppen valamilyen kancsóval, vagy bögrével, esetleg tállal ügettem oda és vissza. Később, amikor már Béla vállalta fel a kávéfőzést, volt alkalmam, és alaposan „kifrankeztem” magam.

Helyes volt. Jóképű. Nem szép, nem olyan Alain Delonos szépség, de nem is olyan Belmondós nyers férfierő.

Igazi macsó egy Deldongó, egy, igazi férfi ült mellettem, és kedves volt és napbarnított és az állán az a gödröcske, igen, ami nekem a gyengém ugye.

Én ott ültem mellette, a magyar kuriózum, ahogyan azt Júlia gondolta. Frank hamar megértette, hogy a csillogó szemű kunyizó két kisöreg tulajdonképpen rá akar engem lőcsölni egy időre, amíg Júlia fel nem épül annyira, hogy hurcolni tudjon. Úgy láttam nem vette zokon, és kedvesen méregetett.

Fura. Utálom és mindig is utáltam, ha bárki segítségére szorulok, rühellem, ha nem vagyok a magam ura. Már pedig itt egyáltalán nem vagyok. Egyfelől pénzem se sok, hiszen alig hoztam valamit magammal, eleve a nagynéném az, aki vendégül és minden jóval ellát, és akkor itt ez a faramuci helyzet. Kellemetlen, de egyfelől mégis kellemesnek ígérkezett.

Csütörtököt írtunk, és Frank közölte, hogy a szombat lesz a megfelelő nap a kirándulásra, és aztán követik majd más hasonló napok. Közölte még, hogy az itt tartózkodását eleve meg kívánta hosszabbítani, de a helyzet ilyentén való alakulása okán végképp elhatározta, hogy tovább marad.

Júlia tapsikolt egy kézzel, Bála elégedetten hátradőlt a székben, én pedig csak úgy magyaros kuriózumként örültem.

Megbeszéltük, hogy szombaton bevisz a városba, azaz Sydney-be, és azt gondoltam, ha a rézfaszú bagoly vinne be az se érdekelne csak vigyen már be valaki.

Délután viszont nagy szükségét éreztem, hogy lemenjek a partra. Valahogy sok lett hirtelen Júlia is, meg az egyébként aranyos Béla is, és az egész helyzet úgy összességében.

Magamhoz vettem a fényképezőgépem, mert a fotózással tudtam, tudom, magam a legjobban lenyugtatni. Métermázsa mennyiségű kép van otthon nekem is, akár Júliának, az otthoni gépemen lementve. Mióta ezt a digitális dolgot kitalálták se vége se hossza a fotózásnak.

Ahogyan lecaplattam a felhajtón lefelé - felhajtó és lefelé caplatok, na, ez milyen! – Júlia kis postaládájából kivettem az újságokat, a számlákkal teli borítékokat. Eszembe jutott, milyen határozottan megtiltotta, hogy a fiait értesítsük a balesetről.

-Még mit nem! Azonnal jönnének a feleségeik!

Úgy éreztem ettől tart a legjobban.

Igazából nem értettem, mert ahogyan beszélt róluk, mindkettő kedves, barátságos és szeretik őt. Úgy látszik a meny az meny.

-Ez az én két menyétem! Mondta, és felnevetett!

-Olyanok is! Kis rágcsálók, harapnak, ha valami nem tetszik nekik. No nem engem, a fiaimat! – fejezte be gyorsan és nem volt kedvem se kérdezősködni, se vitába elegyedni vele, inkább szedelőzködni kezdtem.

Elindultam megint csak lefelé, a part irányába.  Az út végén volt a kis település központja. Központnak nevezem, de olyan pici volt, hogy az ingatlanoson, a péken, a gyógyszereket és kozmetikumokat áruló bolton és mindenes bolton kívül – amelyet nagyvonalúan szupermarketnek neveztek - még egy kávézó volt mindössze.

Volt egy sportclub is a többiekkel szemben pont a parton. A földszintjén, hétvégeken asztalok és székek mellettük vidáman iszogattak elsősorban a szülők, amíg a gyerekek a vízben, avatott kezek és lábak mellett szörfözni tanultak.

Az úton imádtam a házakat nézegetni. Otthon a régi házak hoznak lázba, minden régi kapu, ablakmélyedés, szobor és dísz a ház falán. Felindultan kaparok ki kisebb kődarabokat régi várak és kastélyok falaiból és gyűjtöm otthon őket. Nem okozok vele kárt, hiszen legtöbbször nincs szükség kapirgálásra, mert a fal mellett bőven van hulló kövezet, ami rám vár. Otthon aztán valahogy jelzem honnan van és elteszem. Eleinte kitettem őket a polcra, de a rengeteg mütyüröm mellett már nem fértek el.

Ráadásul egy alkalommal, egy nagyobb társaság volt nálam, és valaki meggondolatlanul szemétnek nézte, és a morzsákkal együtt néhány apró vármaradványomat kihajította a kukába. Vigasztalhatatlan voltam, és azóta elrejtem a kincseimet.

Már a múltkor felfedezetem, hogy a homokos beach bal szélén a meredélyek alatt egy egész kőtenger hever. Apálykor fantasztikus darabok kerülnek elő az egyébként is temérdek kő mellé. Ezek hatalmas kövek, hazahurcolásra alkalmatlanok, de reménykedtem, hogy mellettük azért kisebb darabokat is lesz szerencsém találni, így növelve a hazautazásomkor is feltehetően túlsúlyos bőröndömet.

Ahogy haladtam lefelé, az út mentén a meredély felőli, azaz az óceán felőli oldalon álltak a méretes, értékes azaz nem csak a  kilátásban bőven gazdag házak. Gyönyörűen gondozott kertek, feljárók tarka és különleges virágokkal, a feljárók végében fent a házak egymás mellett.

Talán kicsit nagyon is egymás mellett álltak. A jó kilátású hely a legkapósabb és igyekeztek minden négyzetcentiméterét kihasználni. 

Az út jobb oldalán, a Béla bácsi féle dombos részként megjelölt területen, álltak a kisebb, szolidabb és sok esetben az édesen tarka házak. Első kedvencem volt a kék ház.

Egy pallószerű fából készült híd vezetett a kapujáig, és a ház falai kékre festve. Semmi hivalkodó nem volt a ház körül csak a színe, amiért olyan kedvesnek hatott. 

A másik kedvencem volt a kék sárga ház. Olyan mézeskalácsszerű, kék sárgára festett faborítású . A lépcső alatt egy szerény szürke csónak üldögélt megbújva, nem is tudom, hogyan lehet azt onnan kirángatni, de talán inkább csak dísznek szolgált.

A házak mellett kisebb bozótok, lila és rózsaszínű virágok, amelyek nevét se most se máskor nem vagyok képes megjegyezni. Tüskés virág, lila virág, rózsaszín virág. Volt, amit egyszerűen úgy jellemeztem, favirág.

Tőlem ennyi tellett.

Szinte tökéletes kontrasztja ez az oldal, a másik, az óceán felé a meredélyre épült házaknak.

Ahogy haladtam mellettem egy fán a nagy kurrogó, azaz egy cockpie is belekezdett a rémes óóóózásba.

Leértem, immár a második körforgalmat is elhagyva a központba. Azt már eddig is észrevettem, hogy itt körforgalom hátán. Ahogy elhagyod az egyiket jön a másik. Itt ebben az igen gyérnek mondható forgalomban kis túlzásnak tartottam a lejtős avagy emelkedős út végében mindjárt kettőt, de itt ez így természetes.

Normál körülmények között az ember balra néz, mielőtt lelép a járdáról itt mielőtt elcsapnának,  jobbra kell tekinteni. 

De ezt is percekig tartó kivitelezésben tehetem meg, mert a forgalom alapján kb. percenként érkezik egy autó. Az autóban ülő is „kicsodálkozik” az ablakon mit keresek itt.

Sok gyalogos nincs, amúgy is vége a szezonnak itt ősz van már, ha elindul valaki azt általában autóval teszi. Csak a sportos, fürdőzni vágyók, vagy a négerbarnára sült ötvenes nő, aki tornacipőjét és csípőmozgást nem kímélve gyalogol nap, mint nap le a partra és fel onnan, szóval nagyjából ennyien vagyunk errefelé gyalogosan.

Szemrevételezek egy újabb épületet.

Már lent vagyok a part mellett, és az óceánnal szemközti oldalon áll. Sikeres átkelésemet követően lefotózom.

Az ajtó feletti írás szerint  „Holiday letting”, és meglepetésemre egy kis kanyargós sínpár vezet a kaputól ház bejáratához. Jópofa.

Közben feltűnik a másik oldalon egy másik ötvenes. Egy pasi. Ő is rendszeresen fut, épp az összeomlás határán tántorog, pedig most kezdi meg a felfelé utat.

„Italian cooking classes”, olvasom egy fára ragasztott hirdetésen. Az olasz kaja mindenhol hódít.

A parton meglátom a szörfösöket. Legfőképpen gyerekek 10 és 18 év közötti fiatalok loholnak a deszkájukkal a víz irányába.

 Fúj a szél, a hullámok nekem irdatlanok, nekik ez egy laza tornaóra.

Van egy ház, amelyet mindig irigykedve nézegettem. Észrevettem, hogy a ház mellett kis hosszúkás terasz visz a tenger felé, azaz a házon kívül rekedtek számára is látványt és kilátást biztosítva ezzel. Odaügettem és ájultan néztem fentről a ház mellől a végtelen óceánt és alattunk a kőrengeteget.

Az út mellett a Sport club közelében egy tábla. Rajta a környék  nevezetes beach-ei és az útmutató hogyan járd be járd végig, egyikről a másikba. Egy sportos, de ugyanakkor kultúrális és spirituális kirándulásként éld meg.

10, 1 km mindössze. Hajrá!

A spirituális és kulturális részét még nem értettem. Aztán a kövek közelében annál inkább értettem.

A táblán az olvasható ez a földtani képződmény, - a szikla és az alatta a vízbe hullott kövek  - 240 millió évvel ezelőtt képződött, amikor az első dinoszauruszok bolyongtak a földön. Akkor itt páfrányok, pálmafenyők, különleges szubtrópusi növények éltek. A képen látható egy, a hullámok által vágott bemetszés, melyet 6000 év körülire becsülnek.

Ennek már aztán nem bírtam ellenállni. Bár tudom, minden egyes kő régi és különösen, amelyet a tenger, az óceán hoz, visz, mégis vadászvágtában loholtam a kövek irányába.

Apály volt, ezért egy helyes kis medence is látszott, amelyet a kövek fogtak közre és tényleg pont olyan volt mintha ember építette volna körbe, hogy ha apály van, bárki megmerülhessen benne. Lehet, hogy emberek hordták össze a kövek alkotta kis medencét? Ki tudja! Itt mindenre van esély!

A homokos, szörfösökkel teli beachtől messze kerültem. Itt a homokban és egymás hegyén, hátán hevertek a kisebb, de sokkal inkább nagyobb kövek, olyan formációkban és olyan formákban, amiket ember el se tud képzelni. Ahogyan a millió évek alatt el- és kikoptak, ahogyan lepottyantak a meredélyről, ahogyan az egész képződmény a kőtenger a víztengerben ott hevert, olyan földöntúli volt.

Volt egy, amelyik úgy nézett ki, mint egy hosszúkás papucs, de volt szeme, orra és szája, úgy nézett rám, mint aki röhög. Elneveztem a röhögő papucsnak.

Voltak sunyi lapos kövek és vörösben pompázóak, különösen egy, amelyet elneveztem véres kőnek.

A legtöbb kövön hosszúkás vájatok, valaha benne élő élősködők nyomai. A szokásos szürke szín mellett rengeteg rózsaszínű, halványsárgás, és az említett vörös. Vadul fotóztam a hatalmas szivacs formájút, és a többieket is.

Volt, amelyik olyan sima volt mintha szigorúan megcsiszolták volna és volt, amelyikben látni véltem a megkövesedett hullámzást.

Azonnal apró kövek után kezdtem kutatni és lépkedve a nagyobbakon át egyre beljebb a víz irányába találtam is jó párat. A szokásos kagylóvadászat nem volt annyira eredményes, de a köveké annál inkább.

Már láttam magam előtt Júliát amint megpróbálja összecsapni a két kezét, és jajongva kiált fel, minek ez a sok marhaság!

Magamban pedig arra gondoltam, itt ez a sok kő, a szikla, a leirat milyen régi, és itt vagyunk mi halandó kis semmik, kis apró szöszmöszök a nagy világegyetemben. Nesze neked emberiség! Próbálsz magad után hagyni valami maradandót, valami csodásat. Festők festenek, írók írnak, szobrászok alkotnak.

 A tudósok megpróbálják megfejteni betegségek, okait, a távolságot minél könnyebben és gyorsabban megtenni, lefúrnak mélybe, felrepülnek a magasba, találmányok ezrei, képletek, tudományos kinyilatkoztatások milliói vannak mögöttünk.

Aztán eljössz ide, begyalogolsz a 240 millió év kellős közepébe, megtekinted a 6000 éves vájatot egy sziklában és elgondolkodsz.

Közben ezek a kövek itt csak hallgatnak, nem tesznek semmi különlegeset, ezerszámra hevernek.

Egy szikla néz le rám szótlanul, minden mozdulatlan, miközben oly lassan de biztosan mozdul és alakít, hogy észre sem veszed.

Nincs róla hír, nincs róla szó se Tv-ben sem rádióban, a természet teszi a dolgát, formál, változtat, bomlaszt és épít, és te magad azt hiszed te vagy a nagy alkotó.

Elég egy kövekkel teli part és egy évmilliók alatt bomló szikla és rájössz nem miattad, érted van mindez és te sem értük születtél. Egy közös élettérben egy nagy szimbiózisban éltek te és a természet. Ő jó darabig észrevétlen és nem zavarja a köreid. Ha azonban nem veszel róla tudomást, megmutatja az erejét. Van rá példa elég.

Mikor hazaértem előadtam Júliáéknak a kis monológomat a kövekről, természetről, de úgy láttam nem értik nagyon.

-Most akkor mi is volt a lényeg? Hogy nem vagy olyan lassú, mint a természet ugye? - kérdezte Júlia.- Vagyis nem kellenek évmilliók de 6000 év sem, hogy megcsinálj valamit. Értem én! Ááá, értelek ne nézz rám ilyen hülyén! Értelek, de tudod már mondtam! Anyád lánya vagy, a nagy romantikus!

Nem értettem mi volt ebben a ténymegállapításomban romantikus.

-Romantikus, akkor lett volna Júlia, ha ezt a ténymegállapítást kéz a kézben teszem meg álmaim férfijával ott a parton. Na, akkor az romantikus.

- Aha – volt a rövid válasz és láttam, ahogyan a szokásos „űrhajós kókuszát” próbálja fél kézzel felfalni.

Aztán váratlanul közölte

-Mi Tiborral Mukinak hívtuk egymást, képzeld! Én is Muki ő is Muki. Mukikám  gyere ide, vagy Muki hozd le a nem tudom mit, szóval így. Ráadásul cifráztuk is, hogy Mukikám. A gyerekek nem is értették.

-El se hinnéd, - válaszoltam - de a szüleim egymást Bubunak szólították jobb napokon. Azt képzeld el, amikor úgy szóltak egymáshoz, hogy „Bubu gyere ide!”

Vihogtunk! Kicsit lelkifurdalásom volt, de nem a szüleimet és Tibort röhögtük ki hanem, ahogyan hangzott, ahogy kimondtuk őket idézve.

Nekem annak idején nem volt röhejes a Bubuzás, és gondolom Júliáék is teljesen természetesen Mukizták egymást.

Tényleg nehezen indult ez a Frankes ügy. Másnap reggel végre aztán a megbeszélteknek megfelelően udvariasan és kedvesen berogytam az ő másik négykerékmeghajtású  - ahogyan Júlia az efféléket nevezte  - de Júliáénál méretesebb autójába. Fentről láttam a világot, és ez egy turistának mindig jó.

Egy órás út vezetett a városba és én végre végre láthatom a sokat emlegetett Sydney-t. És persze a sokat emlegetett Frank mellett.

Na, végre egy jó nap! Gondoltam.

Frank kedves volt és igyekezett lassan beszélni, hogy megértsem. Így is nekem ez az ausztrál angol szétnyomta a fejemet, annyira igyekeztem megérteni, hogy belegebedtem. Frank, mint mondta sok külföldivel beszél angolul igaz elsősorban ázsiaiakkal, de ő maga igyekszik angolos angollal megszólalni, hogy értsék, amit mond.

-Tudod, építész vagyok, házakat tervezek és az üzlet az üzlet. Ha egy jómódú japán, vagy manapság már inkább kínai egy házat szeretne és velem építteti az pénz nekem. Ha pedig akarom az üzletet, meg kell értenem mit, szeretne ő és meg kell értetnem magam hogyan lehetséges. Úgyhogy érdekem hogy megértsük egymást.

Aztán elmondta még, hogy Júliát nagyon kedveli és mert jó szomszéd, ha egy kiállhatatlan csúnya némber lennék, akkor is elvitt volna kirándulni, de így hogy egy kedves csinos magyar lány vagyok, még nagyobb kedvvel teszi.

Tegnap otthon elhatározta, hogy Júlia kartörése miatt helyettesíti őt és Bélát, vagyis ő fogja nekem megmutatni a környéket. Megnyugtatott, hogy ez neki is nagyon jó alkalom egy kis kikapcsolódásra, mert régen volt egy kis „Hálidéj”-en, ahogy ő mondta és nagy szükségét érzi.

Úgyhogy csak kérjek, kérdezzek, ő pedig visz, amerre csak akarom.

Mondtam, hogy fogalmam sincs hova vigyen, mert sosem voltam még itt, úgyhogy rábízom magam.

Nagyon meg voltunk elégedve egymással. Én a helyzettel is, és azt gondoltam Júlia drága, ez a kartörés nem jöhetett volna jobbkor.

Tulajdonképpen nem is tudom hogyan turbóztuk fel ezt az egészet. Az az első nap a városban olyan volt, mint egy igazi nagyszabású flört. Mind a ketten tudtuk, hogy ez már nem csak Júliának szól, és hogy nagyon is bejövünk egymásnak.

Nyílván adódott abból, hogy mind a ketten vágytunk egy értelmes érzelmes és romantikus társra, egy vonzó ellenkező nemű egészen közeli közelségére. Legalább is én így voltam ezzel.

Biztos segítette, hogy a világ egyik legszebb és legvonzóbb városában volt alkalmunk flörtölni egymással .

A befelé vezető út egy óra volt talán és ahogyan már a reptérről idefelé, most is elámultam a rengeteg szikla és a sziklákba vájt utak láttán. Ő nevetett, mert neki ugyanúgy minden alkalommal ez jár az eszében. Mennyi munka, mennyi erőfeszítés, mekkora sziklák! Pedig ő aztán sokszor megtette már ezt az utat.

Először azt gondoltam csak udvariaskodik, na jó kis hülye kelet európai nő, szájtátizik a sziklák mellett, hadd örüljön.

Nem tudok táj-és város leírni. Én csak azt szeretném visszaadni mi történt velem, és mázlimra vagy pechemre, pont ezen a helyen.

Sydney. Ezren leírták és írják a mai napig is. Mialatt én verem a billentyűzetet legalább másik ezer veri valahol Sydney-ben és írja a rokonainak, a barátainak, egy újságnak, egy blogban vagy bármi módon milyen is a város.

A híd, amin átautóztunk, a kikötő ahol aboriginalok azaz őslakosok fújják a dudát, azaz a didgeridoo-t kegyetlenül. Szól a helyi tülök és közben egyre másra mennek a kikötőből a hajók és érkeznek újak, vizitaxi, bálnanéző hajó, gyors kismotoros a vállakozó kedvűeknek, és bent állt a Queen Elizabeth a nagyhajók egyike.

Frank mesélte, hogy néhány napig bent áll a kikötőben és a turisták özönlenek majd kifelé és szóródnak szét a városban a kikötő környékén és a Rocks-ban. Utóbbi a történelmi Sydney, a legrégebbi épületekkel, ahol az első telepesek éltek. Tulajdonképpen nem is volt az olyan nagyon régen. A mi európai történelmünkhöz képest semmiképpen.  Az ausztrálok számára azonban egy európai középkornak megfelelő időrendi távolság.

Az Operaház épülete, amely távolról monumentális és gyönyörű, amint egy kagylót vagy egy vitorlást sejtet alakjával, a bámészkodóra bízva a döntést. Mellette, azaz az épület közvetlen közelében már inkább gigantikus és robosztus, de felkaptatva a lépcsőin fantasztikus kilátás nyílik a környékre, a vízre és egy kis börtönszigetre.

Az Operaház felé vezető úton magas épületek és a földszinten egy-egy étterem. Beültünk és ezen a lélegzetelállító helyen ettem életem első ebédjét Frank-kel.

A turisták le- és felaraszoltak, csattogtatták a fényképezőket, surrogtak a videók, mindenki próbálta behabzsolni az egészet. Én is az egész kikötőt a Circular Quay-t próbáltam begyűrni a gépembe, a gondolataimba, ezzel a Frank féle megédesítéssel. Kértem fotózzon le itt meg ott, így és úgy.

Tűrte. Ismerőseim nehezen tűrik -  Júliát kivéve -  a mániámat, hogy mindenről és mindenhol képet  kell készíteniük rólam. Ez a hely és a helyzet azonban nem hogy megkívánta, hanem egyenesen sikoltozott az újabb és újabb képekért.  Frank partner volt. Ebben is.

Jó, egy nap, egy napot kibír az ember. Egy napig bárki tökéletes tud lenni. Ezt gondoltam.

Besétáltunk a város szívébe a nagyon- nagyon belvárosba, ahogyan később neveztem. Mindenki szembe jött, a széles utak itt már egyáltalán nem tűnetek olyan szélesnek, és örökké tömeget láttam előttem, mellettem és mögöttem.

Az irtózatos magas irodaépületekből ki-bejártak az emberek, vagy gondterhelten loholtak egyikből a másikba. Itt is mindenki telefonált, és futtában evett.

Hűűű ez tiszta őrület, gondoltam. Iszonyatos mennyiségű szuvenír bolt előtt vitt el az utunk, mindegyikbe be akartam menni, mind végig akartam nézni. Frank nevetve húzgált el a kirakatok elől.

Közölte, hogy itt minden ötször annyiba kerül, mint mondjuk a város más pontján, vagy a hétvégi piacon. Igaz, itt a minőség és a választék kicsit jobb.

Eszembe jutott, mit hergelem magam minden kengurubőrből készült pénztárca – jajj – és több méretben kapható koalamaci láttán, bőven van időm vásárolni. Magamban már idefelé eldöntöttem a repülőn, hogy kinek mit viszek. Persze itt a helyszínen minden megdől, hiszen a választék olyan kavalkádja terített le, hogy azt se tudtam merre vagyok.

A turista az turista. Ne vessük meg őt, azaz engem! A nő pedig az csak nő marad. Imád pénzt költeni, vásárolni, pláne ha külföldön tartózkodik. Ez egy ilyen állatfajta.

Késő délután lett, mire újra lerogytunk egy hangulatos kávézóban és én hullafáradtnak éreztem magam.

-Pedig még nem is voltunk a kikötő másik felén- mondta Frank – oda egy másik alkalommal megyünk. Semmi vész, idő van.

-Az van- mondtam, csak láb nincs, legalább is mára nincs. Imádok császkálni, de ez így egyszerre sok volt.

Na persze nem a kényelmes saruban voltam, hanem a teletalpúban, amiben a  bokám sokkal mutatósabb . A séta kezdetén. A séta vége felé már egy orrszarvú bokájához hasonlított.

-Az Operaház közelében van a lakásom- szólalt meg hirtelen Frank- legközelebb, ha kedved van megnézzük.

Hűha, gondoltam, lakásnéző?  Miért nem vagyunk már túl a kötelező körökön, most szívesen felmennék és lefürödnék és ledőlnék. Lábilag, fáradságilag, nem Frankileg.

-Nem kérdeztem semmit, talán ezért kezdett beszélni magáról, szinte minden átmenet nélkül.

- jó ideje már hogy egyedül élek. 15 évig házasságban éltem, és tulajdonképpen ma sem tudom miért mentünk külön, de mégis megtörtént.

Elmondta, hogy a felesége japán, vele egyidős, és ő is építész. A cég, amelyet együtt működtettek mai is közös, ahogyan a belvárosi iroda is. Jól prosperáló cég az övék semmi értelme nem volt szétválasztani.

A felsége rengeteg japán ügyfelet hozott és hoz a mai napig is, és Frank munkájára ugyanúgy szükség van, mint a feleségére. Kíváncsi voltam. Japán feleség, milyen egzotikus!

A kocsiban hazafelé menet előhúzott egy prospektust a táskájából és kérte lapozzak bele. Láthatóan büszke volt a cégre, amelyet vezetett. Belelapoztam, nagy ívű ajánlatokat láttam, valóban mutatós referenciákat, mutatós volt az egész prospektus, ahogyan az egész cég professzionálisnak látszott.

Ahogyan lapoztam a második oldalon ott volt a felesége képe Frank képe mellett. A két tulajdonos.

Egy gyönyörű, széles mosolyú valóban egzotikus szépségű nő nézett rám a képről. Istenem! Gondoltam. Nem elég hogy okos, hogy tehetséges, még ilyen szép is! Ki is mondtam, ahogy gondoltam. Frank mosolygott.

-Nem tagadom, valóban egy főnyeremény a volt nejem. De úgy látszik nem nekem.

Mosolygott, villantotta tökéletes fogsorát, de éreztem, hogy ez a nő többet jelent még mindig Franknek, mint egy elvált feleség.

Otthon Júlia a várt izgalommal fogadott, és kérdezgette, na, mi volt, na, mi volt.

-Ugyan, mi lett volna! Körbejártuk a kikötőt és a belvárost. Felvitt a kilátóba onnan készítettem hatezer fotót, és az Operaház előtt is, és a belga csoki boltban vett nekem eszméletlen finom csokikat, és ezt meg nektek hoztuk.

Kikaptam a táskámból a belga csokikat, amit a két kisöregnek szántunk és tudtam néhány perc nyugalmam lesz.

-Holnap megyünk újra.

Júlia teli szájjal ujjongott.

-Na, pont úgy van, ahogy gondoltam! De jó!

Aztán két csoki között közölte, hogy sajnos rájött ezzel a kézzel a Trotyi klub heti golfösszejöveteléről hiányozni fog egy darabig, és ezt fájlalja a legjobban az egész kéztörésből.

-Tudod, mondtam Neked, onnan nem lehet hiányozni, mert górcső és össztűz alá veszik, aki hiányzik és annak annyi.

-Honnan tudod Júlia?- kérdeztem kajánul.

-Honnan? Mert én is így csinálom! Most elért a verbális dögvész engem is.

Kicsit untam a Trotyi klub féle izgalmakat és elmentem rendehozni magam. Korán lefeküdtem, semmi meditáció, semmi hosszú filmnézés, láttam Júliáék csalódottan néztek utánam, ahogyan leballagtam a helyemre.

Másnap frissen ébredtem kilenc órai indulást beszéltünk meg Frankkel, egy óra az út a városba az már tíz óra, parkolunk, és már mehetünk is a kikötő egy másik, talán nem olyan szép, de legalább olyan nyüzsgő és nagyvárosi részére.

Darling Harbour. Milyen kedves. Kedvesem kikötő. Ez olyan nekem való, édes, és célzottan irányadó. Lehet, hogy a Kedvesem kikötőben lesz újra egy kedvesem?

Ezt útközben találtam ki, és sajnáltam, hogy nem tudom rögtön Júliával megosztani, hogy örülne . Biztos repkedne, ahogy szokott, akár fél kézzel is képes lenne rá.

Csodálatosan sütött  a nap, az öbölben, - mert itt mindenhol mindig öblök mentén poroszkálunk, a nyílt tenger valahol kilométerekkel odébb hullámzik-  múzeumként hadihajó, tengeralattjáró, régi hajó másolata.

Bejártuk mind a hármat, nem akartam mondani mennyire elég lett volna nekem egy is. Frank örömmel kúszott mászott a tengeralattjáróban, engem közben a víz vert a melegtől és a szűk hely miatt a fóbiától egyaránt.

Megebédeltünk egy kellemes étteremben, persze tömeg mindenhol. Akárhova mentünk japán és kínai turisták lepték el a területet. Velük együtt fotóztam én is. Frank megállapította, hogy teljes jogú japán állampolgár lehetnék, ami a végtelen fényképezésemet illeti.

Ebéd után a parton megépített hatalmas Water World akváriumba mentünk, ahol a sötétben kivilágított akváriumokban mindenféle vízi lényt nézhettem órákon át, korallokat, komplett tengeri, óceáni vízi világot. Tudom, tudom, van ilyen a világ számos országában, de ez itt azt hiszem felülmúlta mindegyiket. Igaz egyet se láttam a többi közül, legfeljebb képeken és talán videón, de ez itt mégis szebb volt mindegyiknél.

Na, most belezúgtam – gondoltam én akkor – és magam se tudom mit képzeltem a továbbiakat illetően.  Úgy értem nem tudom hogyan képzeltem el a bármiféle jövőt. Hiszen én a világ azon felén ő ezen a felén, én sose törődtem azzal, hogyan lehet más honban megtelepedni, most se ezen járt az agyam.

Tudom, tudom. Hallottunk már nőkről, akik egy állampolgárságért, egy kis letelepedésért bármire képesek. Vagy majdnem bármire.  Én sose irigykedtem rájuk. Először is, mert nekem sose jutott eszembe, másodszor meg, nyilván elszenvedték azokat a kellemetlenségeket, ami egy ilyen áttelepüléssel jár.

Szóval én akkor Franken kívül másra nem is tudtam gondolni és a vele eltöltendő pár órára. Ahogy szoktam. Pont úgy.

Mindig csak a pár óra, legfeljebb a következő nap, esetleg egy hét… talán! Régen nem érdekel a messzi jövő! Valahogy megtanultam , hogy a jelen, a sokat emlegetett jelen a fontos. Igen, ha az ember sokat mondogatja magának magában, akkor képes rá, és megszokja.  Én megszoktam. Így hát akkor, ott is arra gondoltam mindössze, hűűű ha most ez vagy az lenne… hű ha most… de semmi komolyabb jövőkép, semmi.

Olyan gyorsan peregtek az események és minden óra heteknek tűnt. Fel se fogtam, hogy mindössze háromszor találkoztunk és két napot töltöttünk együtt. Olyan volt mintha hetek, hónapok óta ismernénk egymást.

Igen, tudom, blődli! Újabb és újabb giccsparádé.

Na de az egész élet, azaz az élet szebbik oldala nem mind egy nagy giccstömeg? Nem a fenét nem!

Minden, ami a szerelemmel, a nő és férfi kapcsolatának kezdeti, azaz csillámfényes csudi szakaszáról szól, az pont olyan akár egy dúsan túldíszített karácsonyfa. Roskadozik a sok színtől, csicsás dísztől.

Van benne édes pillantás, simulás és kézfogás, érintés és bújás, és ahogyan az idő halad a csókok serege és az ölelések hada, és hogy a fa csúcsán… hát itt is…. a csúcs… a hullám teteje… ahonnan aztán olyan nagyot lehet bukni. Ki szakaszosan bukik alá ebben az érzelmi hullámzásban, ki hirtelen.

Nem kalandozom el, akkor ott én még a hulláma alján voltam és éreztem amint repít egyre feljebb. Úgy éreztem Frank is egy hasonló hullámon ül, és egy szinten mozgunk és a hullámaink lassan összeérnek.

Legalább másfél órát kerengtünk a vízi világban, és ez alatt Frank mindvégig mellettem, nagyon közel, nagyon kedvesen, - Darling Harbour

Eközben éreztem, olyan ez,akár egy érzelmi rádióadás.

Löki felém az érzelmi, a testi és a hormonális hullámokat. Az én vevőim pedig tárva nyitva, fogadták, ahogyan özönlöttek befelé a hullámok milliói. Ha a karomhoz ért, a vevőim segítség után ordítottak, nem bírták a nagy terhelést.

Melegem lett, pirultam, aztán remegtem, és megint melegem lett. Ráadásul éreztem, hogy nem kezdő, nagy hódító lehet, nem a süket szöveggel hódít, a puszta megjelenésével, a mosolyával, a visszafogott nem erőszakos, de annál hatásosabb közeledésével. No és az a tekintet!

A nagy Deldongó nézés. Te Jó isten, hány ilyen nézésnek voltam már kitéve! Ismertem, és mint minden nő, nagyon de nagyon szerettem ezt a nézést. Ez volt a „Tetszel nekem, szeretnélek megkapni, én vagyok a Te embered!” típusú nézés. 

Néha oldalról rásandítottam, két korallakvárium között belefeledkeztem az ő arcélének vizslatásába.

Tudtam, hogy tudja! Naná!  Ehhez még én se voltam kezdő. Csak nem tudtam ellene tenni!  Basszus! Mindig is ez volt a hibám. Sosem az ész mindig az érzelem vezérelt. Itt ez a Frank. Júlia a nagy jóindulatával azt képzeli, hogy engem kis pesti verebet fog ez a nagyvadász leteríteni? Hogy én leszek a főzsákmány?

Óva intettem magam, hogy  „ Ne bámuld, ne lesd, ne idd a szavait, és ne képzeld magad amint jól lesülve, karcsún – képzelni bármit lehet - lobogó hajjal, mint lassított felvétel, fehér ruhában hanyatt dőlsz az Operaházra néző lakásnak hálószobájában a King size méretű ágyán!”

-Ugye milyen gyönyörű?- hangzott a kérdés, és én magamhoz térve láttam, már a kijárat felé megyünk és Frank kérdezi tőlem- Ugye milyen gyönyörű?

-Az, gyönyörű- válaszoltam, és vonultam a kijárat felé.

Álmodozásomat azzal oszlatta el, hogy közölte fel kell mennie az irodába és kérte menjek vele én is. Mint a városnézés része, Frank csodaszép és okos, plusz tehetséges, és naná gazdag valaha volt feleségét is megtekinthettem egyúttal.

Az iroda a sok egyforma közül az egyik magas épület tízedik emeletén volt. Minden a szokásos. Akár ha otthon lennék. A különbség annyi, itt tényleg úgy tűnt mindenki szívből mosolyog. Mert a recepciós, a mellettünk elsuhanó dolgozók, mindenki egy kedves mosolyt dobott felénk.

Frank egy kollégával megállt beszélgetni mikor megjelent a nő. Ha ölni tudtam volna, atommal ugrok neki. Igen, igen. Hiába hogy Frank korosztálya, azaz ötvenen túl, de minden darab, amit viselt finom és elegáns, az, amit mindig leirigyeltem a hasonló nőkről. Úgy tűnik, mintha nem is fordítana nagy gondot az öltözködésre, de látszik, minden darab passzol és a legnagyobb műgonddal van összeválogatva. Púderszínű volt az aznapi összeállítás.

Minden mindenhez passzolt. Idegesítően tökéletes volt. Persze gondolom csak nekem. A haja félhosszú, fekete, a fülében apró gyémántok villogtak, az arca akár egy babáé, és rajta a mosoly, ami még szebbé tette.

A fogai, mint egy gyöngysor. Nem igaziak! Gondoltam kajánul ismét, na, végre, amibe bele lehet kötni. De hiába, a mosoly és a fogsor akkor is, így is tökéletes volt, akár a nő. Karcsú volt, az ujjatlan ruha látni engedte sportos karját, igen, nyilván valamit sportol, ki tudja, lehet, hogy a génjei, ááá nem, ez több annál.

Bemutattak egymásnak, a keze meleg volt és puha tapintású, de a kézfogása határozott. Úgy érezem, én nem mosolygok, hanem heherészek, hogy igazából zavartan vihogok.

Istenem minek hozott ide ez az ember?

A nő átadott valamit Franknek, pár szót beszéltek mindössze és már mentünk is.

-Na, ennyi volt az egész- mondta Frank kedvesen!

Már hazafelé tartottunk, amikor eszembe jutott, hogy bent voltunk a városba és nem hívott fel a lakásába. Igaz, kissé gyors lett volna, de hát ő mondta tegnap. Elképzeltem, hogy viselkedtem volna, ha felmegyünk. Húzódoztam volna, ha akar valamit, vagy gyerünk, csapjunk a lovak közé?

 Brrr. Jobb ez így. Csak szép lassan. Van idő. Majdnem három hónap még. Aztán meg… ebbe bele se gondoltam.

A neje miatt megsértődtem. Elég sűrűn megsértődöm. Legrohadtabb tulajdonságaim egyike. Gyorsan sértődöm, és akkor teóriákat is gyártok rögtön. Hogy a dolog, ami velem megtörténik ezért azért, biztos, hogy így meg úgy . A végén olyan indulatba jövök, hogy gondolatban már vágom is az ajtót a másik orrára. Volt, hogy gyakorlatban is.

Frank-kel nem voltam ennyire egyértelmű, hiszen valljuk meg nem is nagyon volt miért. Mielőtt kiszálltam volna az autóból, hirtelen megkérdezte:

-Átjönnél egy kis esti beszélgetésre? Mondjuk hét körül? Olyan szép innen az este, szép a kilátás – mutatott a teraszára.

Hahh, lelkemben fény és derű, az elmúlt órák újraértékelése pillanatok törtrésze alatt.

Naná hogy mentem. Pontosan lehetett tudni, hogy ha egy férfi a kilátásra hivatkozva hív fel a lakására, úgy hogy te egy pont ugyanolyan kilátásból mész át hozzá, ott nem az a fránya kilátás a lényeg.

Én vagyok a lényeg, gondoltam. Végül is csinos vagyok és helyes, a legjobb formámat adtam és még kuriózum is vagyok Júlia szerint, bármit is jelentsen is ez a szó Júlia szótárában.

Júlia egy trotyiklubbelivel telefonált éppen, és utánam kiabált, míg le- és felszálldostam a házban, hogy valamelyik délután meghívott bennünket az illető házaspár.

Visszakiabáltam, hogy jó, persze amikor akarja, beszélje meg és nagyon köszönöm.

Közben lázasan készülődtem. Szemöldök tépkedés,  egyéb nem kívánatos szőrök  eltűntetése,  hajmosás, hol a tüskés szárító, ki és begöndörítés, illatfelhő kicsi a hajba, kicsi a nyakra, és senki se látja, lejjebb is egy puff. Ott álltam a tükröm előtt a magam negyvenhét évével, és úgy éreztem ennél röhejesebb nem is lehetnék. Mikor is voltam ennyire röhejes utoljára? Hja igen, tudom már annak is  néhány éve. Persze nős volt és belezúgtam. Igen, ilyesmi volt az is.

De itt van ez végre, ha másért nem azért mert nem nős és nem kell bujkálva lenni,és úgy fogok eldőlni, hogy nem kell semmitől tartanom, és nem kell hallanom, ahogyan zoknihúzás közben  azt búgja a fülembe, hogy : Édes legközelebb ne parfümözd be magad ennyire, nem tudom lemosni!

Végre, végre ezer év után egy szabad egy független, micsoda nyeremény, és jó és kedves és ha mellettem áll bizsergek, ha ül még jobban bizsergek, mi lesz itt, ha le is fekszik mellém?

Sablonos és giccses. Ugye mindenkinek ez jut eszébe? Nekem is ez jutott, amikor leültem Frank teraszán, egy langy meleg őszi este. Vállamon egy kendő, szemben velem pont ugyanaz a látvány, mint pár méterrel odébb Júlia teraszán, de itt Franknél, mennyivel szebb volt. Csillagok és óceán, távolban Sydney fényei, és egy hajó kivilágított kontúrja, amint a behajózást várja. Tömény giccs. De milyen jó, egy ilyen tömény giccs részének lenni.

Nem vagyok italos fajta, de most legurítottam két pohár vörösbort. Volt is hatása! Még szebbnek és még jobbnak ítéltem meg a helyzetet és benne magamat is. Hála az égnek! Ez kell nekem a hiányzó önbizalom visszanyeréséhez!

Frank a kétszeresét nyelte az én mennyiségemnek, és a második kör után megeredt a nyelve. Én erő felett igyekeztem figyelni a szavait, a rettentő ausztrál kiejtése mögött próbáltam felfedezni a Rózsa utcai angol tanfolyamon tanultakat.

Még vörös bor! Gondoltam, és ettől a felét sem értettem annak, amit mondott. Mindegy is volt. A lényeg eljutott hozzám.

Beszélni kezdett magáról, azzal a kikötéssel, ha befejezi én következem. Három pohár bor után bármit elmesélek, gondoltam. Úgyse jut eszembe egy csomó angol kifejezés, ennyi bor után meg hol van már a present perfect, örülök ha simán kifejezem magam valahogy.

Ő ez alatt körvonalazta, amit már eddig is tudtam. A cég, amely jól prosperál, az anyagi helyzete, ami még ottani viszonylatban is kedvezőnek számít, a szakmai sikerek, a régi barátok az egyetemről és az újak, gondosan ügyelve hogy ne érdekből barátkozzon vele senki.

-Inkább a régiekkel tartom a kapcsolatot. Ha jól megy az ember sora, tömegesen tűnnek fel körülötte olyan elemek, akikről nem is igen tudja, hogy kerültek a közelébe. Ezekből sosem kértem. Volt belőle elég sértődés, nem baj kibírom.

-Az üzleti barátság az más. – folytatta- Ott van sok kötelező jellegű kör, nem szeretném, de muszáj. Azzal, akitől az ember megrendelést kap, nem lehet finnyás.

-Ez közös bennünk, - mondtam neki. - Én is inkább a régi iskolai barátságokat részesítem előnyben, kivétel néhány felnőtt korban szerzett barátság, de az ritka, mint a fehér holló.

Ezt a hasonlatot nem értette, a holló se jutott eszembe a cockpie-ra gondolt, és hevesen bólogatott. Ráhagytam. A lényeget értette.

Megkérdezte voltam- e már férjnél.

Ez kínos kérdés volt nekem mindig mindenkitől és mindenkor.  Mert tényleg. Egy nagyvadék, valamire való semmi kis férjet se tudtam elkönyvelni magamnak. Semmi. Se kicsi se nagy . Egyszer már a közelébe kerültem a dolognak, szinte már hallani lehetett a nászindulót, de aztán fuccs lett a nászindulónak. Befellegzett az esküvőnek!  Próbáltam humorosan elmesélni de azt hiszem nem sikerült igazán!

-Valahogy így alakult –válaszoltam halkan -, és ezzel jeleztem, ez az a téma miről nem szívesen beszélek.

Lelkizni egyébként is piszok nehéz egy idegen nyelven. Én nem mindig értem ő mit akar mondani, ő gondolom pont így érez velem kapcsolatban.

Nehéz meló, küzdöttem, mint egy ló, pláne az addigra már három pohár bor után.

Talán ennek köszönhető, hogy kerek perec megkértem meséljen ő a házasságáról. Ha már neki volt olyan.

Ha jól értettem olyasmiről mesélt, hogy a házasságuk tizenöt éve alatt többet volt egyedül, mint most. A felesége számára az üzlet többet jelentett, mint a házasság, és az üzleten belül is a hazájabeli, azaz a japánokkal való üzlet és mindenféle kommunikáció. Egyszerűen nem tudott kilépni a japán kultúrkörből, és bár hiába élt itt már egy ideje nem akart állampolgár lenni, megmaradt büszke japánnak.

-Ez sem volt kedvező a házasságunkat illetően, - mondta Frank,- de ha hazamentem mindig találtam egy-két japánt a házban. Hozta az üzletfeleket hozta a rokonokat sose voltunk egyedül. Óriási házban éltünk, elfértünk nem ez volt a baj. Velünk volt a baj. Nagyon szerettem őt, sokáig viseltem ezt a furcsa felállást.

Lassacskán idegennek éreztem magam a saját házamban és kértem beszéljük meg. Menjünk el együtt egy európai körútra, próbáljunk közelebb kerülni egymáshoz. Belement. Örültem, úgy készültem akár egy gyerek.

Gyönyörű állomásaink voltak, Európa legszebb városai. Csupa romantika, csupa érzelem így képzeltem. Ha beléptünk egy étterembe, egy kávézóba, egy szálloda halljába, minden szem rászegeződött.

Az egzotikusan szép nő mindenhol vonzotta a tekinteteket. Eleinte büszkén lépdeltem mellette, de rájöttem nem vagyok más, mint egy kísérő. Hiába voltunk Bécsben, hiába Párizsban, hiába a legszebb helyeken, idegenek voltunk egymásnak. Megpróbált szeretni, megpróbált ölelni és velem érezni, de nem szeretett viszont. Azt mondta szeret, de rájöttem képtelen kifejezni, úgy ahogyan azt egy nőtől elvárja egy szerelmes férfi. Szép volt, gyönyörű és ezzel be is fejezte a női jellemzőket. Nem tudom, ma sem tudom mi volt az oka, de szenvedtem, mint egy kutya.

-Pár éve én határoztam úgy legyen vége. Neki mindegy volt, neki megfelelt a kettősünk, hiszen nem tudta mi az szeretni és szenvedni igazán.

-Ma együtt él egy fiatalabb férfival és már számtalanszor láttam őket együtt. Pont ugyanúgy lépked mellette az a férfi, ahogyan én annak idején. Aki nem élte meg nem tudhatja. Másnak fel sem tűnik. Ahogyan a barátok ismerősök rokonok és üzletfelek mind csodálkoztak a válásunkkor. Ugyan mi történt? Milyen szép pár, hiszen minden rendben volt nem?

-Látod, nem vagyok sem ronda, sem idióta, találtam magamnak nőket gondolhatod. Voltak futó és komolyabb kapcsolataim, Mellette is. Próbáltam kilépni a bűvköréből. Akkor nem ment, most pedig a magányomat oldom néha. De nem vagyok boldog.

Döbbenten ültem, és igyekeztem minden szavát megérteni. Itt ez a jóképű férfi és szeretet után koldul. Igazi társas szerelmet, odaadó nőt, keres, akinél ő az első, akinél ő a fontos. Nem kell a vezető üzletasszony, a sikeres démon, a nő kell neki. Kis konyharuhával, ahogyan neki sürög- forog, aki a vasalt inget begombolja a nyakán reggel indulás előtt.

Akinek ő az igazi.

-Barry White - mondtam hangosan. - You are my everything…Te vagy a mindenem… és elkezdtem dúdolni…

Nem pont úgy gondoltam, ahogyan reagált, de a bor, a dal, ahogyan dúdoltam talán félreértett valamit mindenestre magához húzott és megcsókolt.

Gyengéden de mégis erősen, visszavonhatatlan férfiassággal, ahogyan kell.

Istenem, gondoltam minek ez az egész, hova vezet ez, és közben alig vártam, hogy eldőlhessek. Ugyan nem a képzelet fehér ruhájában és nem lassított felvételként, de az előre elképzelt king size méretű ágyon.

Belesodródtam. Bele én. Az együtt eltöltött este után hajnalban összeszedtem magam és átosontam a saját térfelemre, azaz Júlia házába és beslisszoltam a szobámba. Még jó darabig nem tudtam elaludni.

Egy hatalmas rózsaszín felhőn ültem ugyanilyen színű köd borult rám, és én ájultam ültem a nagy rózsaszín semmi közepén. Pont úgy, mint hasonló esetben általában tettem. Most azonban a körítés is olyan észbontó volt, amilyennek nagyon hülye nagyon szőke könyvekben olvasható.

Parttalan parti séták -- Katával - a kötelességtudó - részlet.docx (33801)

Körülöttem vidám mosolygós emberek, itt most ősz vége van, nálunk otthon ilyen a november. Mikor lesz majd amikor ez lesz az itthon, és az otthon lesz majd az „ott”?

Meleg van, fáradt vagyok, törődött és ideges. Mégis ahogyan lépkedünk a kocsija felé megnyugszom, mert nyugalmat áraszt. Tudja, hiszen nem az első vagyok, aki jön hozzá, mennyire fontosak az első percek, órák. Érzi, talán én lehetek a legérzékenyebb, a többi talán számítóbb volt, talán keményebb, vagy ki tudja.

Mosolyog ő is, nyitja a kocsi ajtaját, beülök, a bőröndöm már a csomagtartóban, a kis gurulós hátul és a kezemben szorongatom a kézitáskámat. Őrzöm, benne az irataim. Arra vigyázz a legjobban! El ne tűnjön. Nem a városban él, hanem onnan több kilométerre. El ne vegye tőled, mert akkor marad a Konzulátus Canberrában, az meg neked messze lesz! Jó szándékú kolléganőm indított ezzel az útra. Végül is igaza van. Figyelnem kell, és nem csak megismernem őt, de kiismerni is. Ez talán még fontosabb.

Aztán ahogy haladtunk úgy engedtem fel ebből a fagyos merev érkezésből. Lassan hajtott, nem sietett, én pedig ámuldozva néztem az eddig képeslapokból, filmekből látott tájat, házakat, a kissé túlságosan is nyüzsgő belvárost, a hidat, azt a bizonyos Operaházat, és haladtunk kifelé az északi oldalon át a városból. Sziklafalak szegélyezték az utat, emberek által évtizedekkel ezelőtt épített sziklákba vájt utak, mennyi verejték, mennyi izzadtság, munka. Felépítettek egy országot néhány évtized alatt, egy országot, ami még most is alig több mint 200 éves. Nálunk a legtöbb vár, kastély, a régi bútorok kerámiák és sorolhatnám sokkal öregebbek, mint itt bármely védett, és körülcsodált épület.

 Mintha megérezte volna min gondolkodom, annyit mondott:

-Ez az ország nem csak az épületeiről, a hídjairól vagy a csodás úthálózatáról híres, vagy érdekes. A természet, a partok, az évmilliók alatt kivájt öblök és sziklaképződmények, az ország közepe, a forróság, a sivatag, az északon dúló tropikus viharok, az élővilága. Majd meglátod. Csodás ország ez!

Több mint két óra volt az út a városon át a Central coast-ig, és ott a kis fürdőhelyig. Képekről már ismert környezet fogadott. Minden olyan volt, ahogyan elképzeltem. Kicsit csudás, kicsit mesés, kicsit hihetetlen, hogy pár órája még a magyar tavaszban  vitt a taxi a repülőtér felé, és most ott álltam, és a nyílt óceán a lábam alatt szinte.

Láttam boldog, hogy örvendezve lestem a környéket, majdnem tátott szájjal bámultam a kilátást.

Az első, amit megéreztem az a végtelen nyugalom, amely ezt a környéket jellemezte. Csend, a madarak rikoltozása legfeljebb, ember szinte alig, a rengeteg víz, a hajók körvonala a távolban, és zöld, rengeteg zöld.

A házba lépve egy apró előszobaszerűség fogadott és onnan jobbra egy amolyan férfias szoba, benne billiárdasztallal, íróasztallal, és hatalmas kényelmes méregzöld színű bőr ülőgarnitúrával.

-Ez az én felségterületem.- mondta - Ide vonulok el  néha egyedül, néha a barátaimmal, bár sajnos kevesen élnek, de aki még meg van, nekem ők igazi barátaim. Itt van egy számítógép is. A laptop nekem csak a csevegésre van. Valahogy maradtam amolyan maradi, azaz szeretem az asztalnál kényelmesen a létező legnagyobb képernyőn látni, amit akarok.

A bejárattól balra nyílt a zárt garázs, illetve innen a bejárattól lehetett lépcsőkön át feljutni a ház felső helységeibe.

Ott fogadott egy tágas nappali és egy konyhának nevezett helység, poszterszerű kilátással a nyílt óceánra.  Hogy lehet konyha valami, ami csupa üveg, csupa hatalmas ablak és az óceánt látni az ablakokon át? 

- Itt hogy lehet főzni, - kérdeztem nevetve,- és arra utaltam itt az ember csak bámul kifelé és jól odaéget mindent.

- Meg lehet szokni! - mondta ő is nevetve.

Istenem, lehet mégis csak mellém szegődött a szerencse? Itt fogok élni? Ez járt a fejemben.

Volt egy másik nappali is, ami a felső szint végében, szépen berendezve, hangulatos kandallóval.

-Ide valahogy el se jutok - mindig a konyha és a másik nappali az, ahol üldögélek. Valahogy mégis a ház része, de leginkább a takarítónő járkál benne, ha időnként elhívom.- közölte tárgyilagosan.

A lépcsőfeljárótól balra voltak a hálók. Kis folyosón át lehetett eljutni hozzájuk.

Három hálószoba, három kényelemmel ellátott, csoda. Mindegyikben elhúzta a függönyöket és megint és újra a tenger, az óceán, és a zöldek. Istenem, ennyi gyönyörűség, akár főzés közben, akár ébredés után, vagy elalvás előtt!

-Azt gondolom, a közös hálószoba ellen nincs kifogásod ugye? Beszéltünk már erről, nem foglak a férfias erőmmel zavarni – és először láttam zavartan heherészni, nem volt rá jellemző. Mindenben határozott volt és tudatos - de nem akarok egyedül lenni. Azt szeretném, ha mellettem szuszognál. Ugye nem baj?

-Ugyan már! Hogy lenne az!  - mondtam, és boldogan rámoltam a holmijaimat a gardrób helység nekem elkülönített részébe. Bőven elfértek.

Első éjjelem nyugodt volt és ájulásszerű. Olyan álmos voltam, hogy elaludtam azonnal, pedig a közel 10 órás időeltolódás miatt sokan riogattak, hogy majd csak nézem a plafont, és majd másnap délelőtt lefordulok a székről.

Ehelyett végigaludtam az éjjelt és másnap dél körül fordultam le a székről.

Körülbelül egy hétig tartott ez az állapot. Minden délben rám tört egy ólmos fáradtság és eldőltem volna, de Tamás tanácsára inkább fent maradtam abban a pár nehéz órában így lassan átállt a szervezetem és én magam is a helyi rendre.

Észrevétlenül lett belőlem Tamás kedves és intelligens irányításával kint élő nő, vele élő nő, nő, akinek már nem Magyarország az otthona, hanem ez a ház az óceánparton.

Jó lenne ezt így gondolni, de nem így volt, csak hittem azt.

Ő valóban minden módon a segítségemre volt és mégis.

Ahogyan mondta annak idején még budapesti beszélgetéseink alkalmával, pont úgy történt.

A harmadik héten olyan erős vágy fogott el Anyám, a lányom, a régi életem iránt, hogy előbb a wc-n, aztán a fürdőszobában, végül a vacsora közben tört rám a sírás.

-Igen, így volt ez a többivel is, - mondta kissé szomorúan.

-Ez azért van, mert nem látogatóba jöttetek, hanem egy komoly elhatározás miatt, egy itt töltendő élet, jó esetben vállalt évek miatt. Rátok tört a „vissza” érzése, mert rájöttök, hogy nincs vissza, mert ezt vállaltátok.

-Megértelek, és csak azt mondhatom, hidd el ha akarod, ha elég erős vagy túljutsz ezen. Idő, idő és idő erre csak ez a megoldás.

És én akartam. Nem adtam fel, nem nyomorult lelkiéletemet és hazavágyódásomat pötyögtettem a klaviatúrán, amikor hazafelé írtam. Csupa mosoly és elégedettség volt minden sorom.

Ha a skyepon beszéltem a lányommal vagy Anyámmal, előtte elrendeztem a vonásaimat, lehetőleg megfürödtem és a zuhany alatt kisírtam magam, úgy ültem le beszélni velük.

Voltaképpen mi a baj? Kérdeztem magamtól? Hiszen olyan jó dolgom van, mi a baj?

Idő, idő és idő. Ahogyan Tamás is mondta!

Elfoglaltam magam. Bár értelmes okos férfi volt, de rémesen rendetlen. Megőrültem a széthagyott zokniktól és a mindenhol ott felejtett poharaktól, és ragadós aljú csészéktől. Megőrültem, de főképp azért mert eszembe juttatta  a volt férjem, aki immár leendő kispapaként  vidámkodott a közösségi oldalakon, és  annak idején pont ilyen rendetlen volt.

Mikor megérkeztem elsőnek ő küldött egy vidám Hellót, és üdvözölt új hazámban, ahogyan ő írta. Na igen! Olyan „volt feleség” lettem, akivel lehetett végre dicsekedni. Nem elhagyatott pária, aki nem talál magára, aki szerencsétlenkedik otthon, hanem nő, aki a világ végén egy gyönyörű országban él.

Minden összeszedett zokni itt is az övé volt, és neki, azaz miatta káromkodtam magamban cifrákat.

Legnagyobb meglepetésemre egy szekrényrámolás közben egy nagyobb bevásárló cekkerben női holmikat fedeztem fel.

Kihuzigattam őket sorban és egy egész jó ízlésre valló nő holmijait rángattam ki darabonként.

Tamás a földszinten magában biliárdozott, ahogyan azt naponta tette, és mikor kérdeztem ezek mik, nevetve válaszolta:

-Ja, hát ez Iréné, ő volt itt utoljára még egy éve talán. Itt hagyta, Összevásárolt minden nyavalyát, és persze a súly miatt nem tudta kivinni. Mondta majd jön érte, ha a rokonokhoz kijön.

-Jön érte tényleg? - kérdeztem kezemben egy fehér alapon virágmintás pólóval?

-Á nem hiszem.

-Akkor elajándékozzuk, vagy kidobjuk jó?

-Jó. - mondta és már játszott is tovább.

Na, itt egy Irén. Vagyis volt egy Irén.  A holmiijait visszacsomagoltam és betettem a szekrénybe.

Tamás holmija közül is kiselejteztem egy pár kopott gallérú pólót, inget, amit a fene tudja miért őrizgetett.

-Ez már olyan öreges dolog, tudod, - mondta mosolyogva. - Az ember nehezen dob ki bármit is.

A két nagy fenti fürdőben is rendet vágtam. Volt mit. Nem tudom mikor lehetett nála komoly, takarítás, de rengeteg lejárt krémes doboz, és fürdőhab, testápoló került elő, egy részük természetesen női volt.

Mikor említettem, azt mondta, hát vagy Irén, de lehet még előtte a másik hagyhatta itt.

Kérdeztem nem bánja-e ha az eddig itt előfordult próbaszemély összes hátrahagyott holmiját  bezsákolom és kivágjuk a fenébe!

Nem bánta!

Éjjelente úgy aludtunk el akár a testvérek. Semmi, de semmi próbálkozás, atyaég mekkora mázli, mondtam!

Az ágy az ottani viszonyokat illetően is nagy méretűnek számított épp hogy hallótávolságra voltunk egymástól. Igaz egy nagy, mondhatni  hatalmas takaróval takaróztunk.

Mégis zavart az egész egy ágyosdi. Elfértünk, bőven takart bennünket a nagy takaró bárhogy is hevertünk, mégis. Nem bírtam volna ki az érintését. I

Istenem ez milyen szánalmas, gondoltam. Fekszem egy férfi mellett hetek óta, és ha hozzámérne, mondjuk a lába, ha megköveznek se tudok mást gondolni, megőrülnék!

Hálátlannak gondoltam magam és állandó lelkifurdalásom volt, amiért nincs közöttünk testi kapcsolat, mert nem tudtam elképzelni, hogy nincsenek ilyen gondolatai, csak vagy nem meri, vagy egyelőre még nem akarja.

Mi lesz, ha akarja? Erre gondoltam minden este. Minden este! Ezért a reggeleim voltak könnyedebbek és boldogok.

Ő kora reggel felkelt, kiment a szobából és leült a nagy nappaliban a TV elé és hallgatta a híreket. Igaz ekkor én is hallgattam szinte, mert a rossz hallása miatt olyan hangerővel szólt a TV.

Nem volt zavaró, és ha már amúgy is felébredtem, akkor legalább hallottam a mindenkori híreket.

Ő mire én felkeltem elkészítette a teát, a kávét, és volt, hogy már némi reggeli is volt az asztalon. Ha nem, akkor én álltam neki a reggeli készítésnek.

Közösen étkeztünk, mindent igyekeztünk együtt csinálni. A főzésben is néha besegített. A takarítás, mosás és egyéb házimunkákra magamra hagyott, de ez így volt természetes. Ez alatt lent biliárdozgatott, vagy a számítógép előtt, vagy a mikroszkópjai előtt ült.

Néha elmentünk bevásárolni, tanított vezetni, a jobb oldali vezetés tudását igyekezett átadni nekem. Utóbbi nem ment könnyen.

Eleinte szinte minden alkalommal, ha indultunk gondolkodás nélkül vágtam be magam az ő, azaz a jobb oldali ülésbe aztán nagy vihogva helyet cseréltem vele.

Mikor a vezetésre sor került, képtelen voltam a bal kezemet használni sebességváltásnál, bár kevés alkalommal kellett, hiszen automata volt a kocsi. Mégis, a tény hogy mindenki fordítva közlekedik és én a kocsi jobb oldaláról szemlélem a világot alig volt megszokható számomra.

De hát az idő. Az idő, idő, a legjobb barát és a legdurvább ellenség is egyben!

Most barát volt, hiszen ahogyan telt az idő úgy lettem egyre gyakorlottabb a vezetésben, már mehettem volna egyedül is vásárolni, de ő jött velem. Szinte egy percre se hagyott egyedül a háztartási munkákat kivéve.

Beszélgetésre általában ebéd után és vacsora előtt került sor, vagy a teraszon, vagy a nappaliban. Minden témát átrágtunk. A családom, az ő családja, Magyarország, Ausztrália, sok minden szóba került. Jó társalgó volt, sokat beszélt, de képes volt engem is meghallgatni. Sokszor alig akartam befejezni! Magam is elcsodálkoztam mennyi mondanivalóm van.

Aztán rájöttem, hiszen senki mással nem beszélek. Otthon a barátaim, Anyu, a lányom, számtalan emberrel megosztottam a gondolataimat naponta. Itt nincs más csak ő. Persze, hogy boldogan mesélek.

Három hónapja voltam kint és beléptünk a negyedik első hetébe, amikor egyszer csak vágytam rá, hogy lemenjek a helyi kis strandra köveket szedni, nézegetni, homokot taposni, hullámokat nézni. Egyedül szerettem volna ott bóklászni, hiszen erre eddig még nem volt alkalom, mindig, mindenhova ketten mentünk.

Mikor megemlítettem azt mondta:

-Nem azért vagy velem, hogy egyedül hagyj! Olyan nagy dolog, ha én is megyek?

-Nem, dehogy!  - mondtam engedelmesen, de magamban azt gondoltam még a cselédnek is jár szabadnap, nekem miért nem jár egy óra mindössze?

Augusztus volt és piszok rossz idő lett. Folyton esett és a tél itt is megmutatta mit tud. No persze másképpen, mint otthon. Semmi hóesés, vagy fagyos föld, zúzmara, de kellemetlen esők, nappal is mindössze plusz néhány fok, itt a tenger mellett bármennyire is kedvező a hely, mégis ugyanolyan barátságtalan volt, mint máshol. Egy ilyen ronda esős otthon talán novemberinek mondható időjárás.

Otthonról jöttek a hírek. A lányomék rengeteg beszámolója és a képek csak jöttek, csak jöttek. Nagy augusztusi melegek, érik a dinnye, nagy fürdőzések a Balatonnál, kirándulások Martonvásáron, a kedvenc helyemen, az unokám egyre pimaszabb és fitosabb, a lányom újra gyereket vár, a vejem boldog és ezer foggal nevet a kamerába.

Istenem én itt és ők ott. Nem vagyok a lányommal, nem látom az unokámat, ahogyan pimaszkodva csúszdázik, vagy fröcsköl a Balatonban.

Anyám immár Piroska mellől a Velencei tó partjáról üzengetett és használta a nála mindig is modernebb és talpraesettebb Piroska laptopját egy-egy csevegésre.

-Phű milyen meleg van itt, igazi jó kis meleg nyár. Piri hozott egy  akkora dinnyét, nem tudom, ki eszi meg. Piri miért hoztál ekkorát?

Láttam nevetve kérdezi és hallottam, ahogyan évődnek, ki mennyit eszik belőle, és hogyan éli meg majd a következményeit.

Ott akartam lenni! Nem itt a csudában, ami most nem a legszebb arcát mutatta, mert éppen hideg volt, nem itt, hanem ott. Anyám mellett és azt akartam, hogy Piri szeleteljen nekem dinnyét és adjon, és én faljam a jó kis magyar dinnyét, aztán ha kipihentem a dinnyét, bringára pattanunk, és huss, a kissé iszapos strand, aztán meg egy fokhagymás lángos!

Este pedig a régi kis hülye műsoraimat akartam! A semmi kis hülye sorozataimat, a nőcis filmjeimet, a kvízműsoraimat.

Olyan vágy fogott el a hazautazás miatt, annyira haza akartam menni, hogy délben ebéd közben szóba is hoztam.

-Egy évre szól a vízum ki- és beléphetek vele. Azt gondoltam, annyira szeretném látni az otthoniakat, hogy mondjuk pár hétre csak, de hazamennék.

Tamás elkomolyodott, és röviden de határozottan  közölte, hogy nem.

-Tessék? - kérdeztem

- Nem!  - mondta ő

-Nem? De miért nem?

-Hogy hogy miért? Három hónapja és egy hete vagy itt. Hova a fenébe akarsz utazgatni most? Azt terveztem, hogy esetleg elmegyünk majd Cairnsbe, fel északra egy kicsit melegebbre, de semmiképpen sem Európába, és nem Magyarországra, hiszen  most jöttünk el onnan.

-Én nem nyaralni szeretnék,- próbálkoztam újra - én csak a családomat szeretném látni. A lányom újra babát vár, és hát Anyut is szeretném látni. Csak ennyi. Akár két hét is elég nekem, egy hét is.

-Te megőrültél? Több ezer dollár egy repülőjegy! Azért hogy hazafuss egy kis meleg levegőért egy hétre? Akármennyire is jól élek, ez azért luxus.

Igen gondoltam, tényleg ez egy hétre luxus,

-Ráadásul ne játszd el azt kérlek, amit a többi is! Három hónap után mind elkezdett vágyakozni vissza. Kicsit, egy két hétre és hasonlók.

-Én nem is értem, hogy nem tudok olyan nőt kifogni, amelyiknek ez így jó és nem akar visszaloholni, visszakirándulgatni folyton.

Mérges volt, dühös, ilyennek még nem láttam. Földhöz vágta az újságot, jobb mintha egy poharat vágott volna földhöz, és levonult a biliárdos szobájába.

Magam maradtam. Ott ültem és akkor jöttem rá, hogy azért is ez az irdatlan hazavágyódás, mert olyan mértéktelenül unatkozom, és unom magam unom ezt az embert, akit ráadásul még csak nem is szeretek, hogy a vágy valami másra, valamire végre, megöl.

Hiába hogy értelmes, hiába hogy kedves, hiába hogy még egyszer sem voltam vele ébren éjszaka, hiába hogy minden klappol,  hiányzott valami. Egyedül voltam, és lassan rájöttem, ami az elején is teljesen nyilvánvaló volt, hogy fizetett cseléd vagyok, igaz jó körülmények között, de nem a magam ura.

Igaz, ami igaz, a beígért havi apanázst minden hónapban egy borítékban átadta, illetve nevemben utalta a hitelt.

Valóban jövedelmező volt  és mind a kettőnk számára kedvező a helyzet, ahogyan azt előre megbeszéltük, nem tudtam senkivel megosztani a gondolataimat, hiszen éjjel nem mehettem ki, míg ő aludt, hogy skypeoljak erről a témáról bárkivel is. Nem akartam, hogy ha mégis felébred, kijöjjön és meghallja miről beszélek. Ráadásul mindenkien ódákat zengtem a kinti életelemről, senki sem akartam a részletekkel keseríteni. Hiszen valószínűleg elküldtek volna a jó fenébe.

Otthon számtalan barátnőm küzdött a megélhetési gondokkal, a néha erőszakosan rájuk rontó éjszakai műszakot követelő férjüktől, mind egy emberként irigyelt és megvetettek volna, ha most hazamenekülök.

Persze nem akartam én hazamenekülni. Inkább csak egy kis látogatás, csak egy apró látogatásocska lett volna.

Azt is megértettem végre, hogy ez nem egy kirándulás, nem egy röpke látogatás aminek most vége, és visz a repülő haza!  Senki nem gondolná, aki nem próbálta, milyen nehéz ezt az aprócska kis tényt tudomásul venni, még akkor is, ha az ember ilyen szép helyen él.

Tamás aznap először ébredt fel éjjel. Hallottam amint kiment, aztán visszajött, elhúzta a teraszajtót, kiment leült a teraszon egy fotelba, és aztán minden teketória nélkül felkapcsolta a villanyt és megszólított.

-Fent vagy? Hallod? Fent vagy?

Én hunyorogva néztem rá, mert addigra persze fent voltam a hangos szöszmötöléstől felébredtem teljesen.

-Gyere, ülj ki velem egy kicsit. Takarózz, be hűvös van, de jó levegő.

Azzal ott hagyott és várakozva üldögélt betakarózva a teraszon.

Egy porcikám se kívánta a fűtött szobából takaróba bugyoláltan kiülni a hideg teraszra.

Odamentem az ajtóhoz résre elhúztam és azt mondtam:

-Fázom, nem lehetne inkább itt bent.

-Nem, - mondta-- , itt kint nekem kellemesebb.

Azt hittem rosszul hallok, de azt is éreztem meg kell tennem, mert várja.

Takarót szereztem és vacogva bevackoltam magam egy másik fotelba.

Előbb egy rövid eszmefuttatást mesélt el a bálnák vonulásáról, aztán mikor épp beleszunyókáltam volna közölte, hogy miért nem engedhet haza!

-Olyan jól megvagyunk itt nem? Ha most hazamennél, nem jönnél vissza tudom, vagy ha igen akkor újrakezdenéd,és megint kérnéd, hogy hazamehess. Ez nem egy ingajárat, nem engedhetem. A kutyákat, az állatokat is valami rendszerre kell nevelni, nem lehet csak úgy, ahogyan ők kívánják. A természet is egy komoly, rendszerben él, hát mi emberek? Jól is néznénk ki. Neked az én hidd el abszolút követhető rendszeremet kell követned.

Ez alatt én félig lecsukott szemmel, de teljesen nyitott fülekkel hallgattam hogyan leszek egy rendszer része.

Magamban azt gondoltam, nem és nem! Nem leszek sem Irén, sem Magdi és a nyavalya tudja még ki, akik ugyanígy itt voltak. Rajtam ugyan nem múlik! Akkor maradok!  A hitelemet fizetni kell, a hely csodás, a ronda itteni tél is elmúlik egyszer, a lányomat pedig jobb ha majd akkor látom amikor a baba a világra jön és akkor reppenek haza. Tényleg! Még csak három hónap és egy hét telt el, hova sietek? Három hónap és egy hét! Istenem csak annyi! Három évnek tűnt akkor!

Láttam, ahogyan szunyókálni kezd. Most öreg volt nagyon. Igazi öreg ember volt, semmi rendszer és semmi magányos billiárd. Halkan ébresztettem, lassan felállt és betopogott az ágyig, egy pillanat alatt visszaaludt.

Én viszont addigra a hidegtől, a gondolataimtól, ki tudja nem tudtam már visszaaludni. Hajnali három volt.

Reggel frissen ébredt, én kialvatlan voltam és megfájdult a fejem, elég komoran reggeliztem. Ő azt hitte a tegnapi beszélgetés és próbált a kedvemre tenni

-Rájöttem, hogy úgy élünk itt, mint a medvék a barlangban. Milyen bolond vagyok! Társaságba kell járnunk! Felhívok pár barátomat és meghívjuk őket, elmegyünk hozzájuk. Van egy kedves barátom, egyszerű lélek, de kedvelem. Üzletember igen jómódú. Néhány hónapja nősült. Valami kis botrányos menyecske, már egyszer haza is küldte az állam, nem tudom mit művelhetett, de a barátom oda van érte. Istenem! Mi férfiak és a nők!

Megörültem a várt látogatásoknak, valahogy eddig nekem se jutott eszembe, hogy emberek közé menjünk, annyira őt akartam megszokni, őt és a helyzetet.

Ő pedig valószínűleg azt akarta, megszokjam , itt a helyem mellette.

 

Az éjszakai ébresztgetős magánszámait nem gondoltam rendszeresnek, azt hittem egyedi eset, ez nem lesz észe az ő rendszerének. Elfelejtettem, hogy ő ezt szóba hozta annak idején, és azt hittem ezen is túlestünk és kész, kialszom magam pár óra az egész, napközben ledőlök. Valami ilyesmit képzeltem.

Sajnos a következő napon megismétlődött igaz szinte reggel volt már, így vissza se feküdtünk, lényegében hajnali négytől talpon voltunk.

Harmadnap, már lefekvéskor bocsánatkérően nézett rám akár egy hű eb, hogy tudja, ez szörnyű, de valamiért vannak napok, akár egy teljes hét is, amikor jön ez a valami, amiről beszélt anno. Nem tud aludni, és ideges, és az nyugtatja le, ha valaki mellette van, és nem hagyja őt magára. Ha most is, ma éjjel is, kérlek, ne haragudj mondta nekem.

Én, aki napközben nem tudok aludni, és az éjjel, mint minden egészséges embernek az alvásra szánt és várt időm, szóval én az éjjelben vártam mindig az aznap fáradalmait kipihenni, magamat regenerálni, egyszóval, aludni, szunyálni, nyammogva önfeledten hortyogni, öntudatlanul elmerülni a nagyon várt álomban, amely álom az otthonról szólt mindig.

A napfényes kertről, benne Anyámmal egy karosszékben, a lányomról ott vidéken az unokámról, ahogyan majd bringázni tanul, és az álomban ott voltam én.. ott, azaz velük.

Tehát az álmot mely visszatérően jött, és valószínűsíthetően a gondolataimat a vágyaimat testesítette meg, úgy vártam, mint a messiást. Túlélésem egyik, de nagyon is jelentős záloga volt ez az álom. Kellett, mint a falat kenyér.

Ebbe tenyerelt bele a hirtelen a harmadik hónap után hirtelen felbukkanó bár említett, de általam már elfelejtett és soha ilyen komolyan nem vett álmatlansága. Nem is jó erre a szó. Ki tudja ő álmodott-e. Ez inkább alvástalanság volt.

Ő napközben relatíve fitten tette a dolgát, jött-ment, és mindössze délután szundított le a TV előtt, de talán csak egy órácskára. Én nem tudtam szundítani. Otthon  se tettem soha, és tudtam, ha én elszundítok, akkor nem ébredek egyhamar. Nem akartam fordított életet élni. Kitartottam. Gondoltam csak vége lesz ennek a fordított világnak.

Négy napja nem aludtunk éjjel, vagy csak keveset. Az ötödik este előtt olyan álmos voltam – álom, álom, rég várt álom - talán a telihold tette én is izgatottabb voltam a szokásosnál, mindig megzavart, mindig kilendített a hol magamra erőltetett, hol valós békémből, nyugalmamból.

Este korán lefeküdtünk és mind a ketten azonnal álomba zuhantunk. Azt hittem rosszul hallok, vagy talán újraélem az előző éjjelt, amikor a halk, de erőteljes ébresztgetést hallottam és nehezen, nagyon nehezen magamhoz tértem.

-Kérlek, ne haragudj, de már egy órája nem bírok aludni. Ült az ágy szélén mellettem és esengve, de mégis szinte kérlelhetetlenül szólt. Feltápászkodtam, és mint egy gép kicsoszogtam utána a nappaliba. Ő frissen tett vett, megörült, hogy nem tettem szóvá az éjjeli újabb műsorozást. Narancslevet facsart, hozta nekem is, bekapcsolta a TV-t, a folyamatosban az ország időjárását taglaló csatornára kapcsolt, és elégedetten szürcsölte a saját narancslevét, miközben az időjárást kommentálta.

Én félig leeresztett szemhéjakkal ültem egy takaróba burkolva és arra gondoltam felrúgom. Igen, ilyen nemes egyszerűséggel felrúgom és kész. A fejéhez vágom a narancsleves poharat, jó vastag üveg, le is fordul a fotelről az zicher.

Látta rajtam, hogy bár mindenre elszánt arckifejezéssel ülök, de semmire sem vagyok képes. A legegyszerűbb cselekvés úgy, mint visszaaraszolni az ágyig akkor teljesen kivitelezhetetlennek tűnt számomra. Látta rajtam.

Az előző éjjeleken megnéztünk néhány régi amerikai filmet a harmincas negyvenes évekből, mert tudta ezeket én is imádom. Ma is megpróbálkozott eggyel, de azt mondtam, ha meglátom Ginger Rogerst szteppelni, kilépek az ablakon márpedig az emeleten ültünk.

-Hát ez az- mondta – ez az a probléma amivel a többi egyáltalán nem tudott megküzdeni. Nyafogtak és hisztiztek. Volt, amelyik egy vázát akart a fejemhez vágni.

-Hahh-nyögtem ki, és arra gondoltam másnak is eszébe jutott már a fejéhez vágás dolog- de a hahh-on kívül nem szóltam semmit.

Azt gondoltam én türelmes leszek, én s többinél is türelmesebb leszek. Nekem ki kell fizetnem azt a kórságos hitelt, ha minden éjjel fent is kell maradnom, és ha minden nappal aludni fogok éjjel meg fent  leszek, akkor is.

A következő éjjelen aludtunk. Én nem is aludtam, hanem állítása szerint reggel nyolckor is még vadul trillázva horkoltam, olyan mélyen magamba szenderedtem.

Még jó.

Napokig arról beszélt mennyire kellemetlen ez, de értsem meg valamit valamiért. Ő nem zavar engem, mint nőt, nem akar tőlem semmi egyebet, mint hogy érezze, soha a nap egyetlen pillanatában sincs egyedül.

Rájöttem nem vállaltam könnyű munkát. A volt férjem jutott eszembe újra, akinek most fia született és boldog ötvenes ifjú fiús apaként virított a közösségi oldalon. Eszembe jutott, hogy miatta dekkolok itt, mert vitte a házunk felét, azaz 10 milliót. Ő az, aki miatt nekem hitelt kellett felvennem, ami majd duplája most a kamatokkal és ezért ülök én most itt és nem alszom éjjeleket.

-Következő életemben férfi akarok lenni- mondtam egyik nap hangosan miközben céklát és répát pucoltam, hogy abból levet facsarjak mindkettőnk egészégének megőrzése céljából.

-Igen, és miért? - újságot olvasott, valami virágos szakfolyóiratot, nem is figyelt igazán.

-Mert akkor én ráználak fel éjjelente.

-Aha- mondta , vagyis oda se figyelt.

Nem baj.

Nekem kb. ugyanannyi időre volt szükségem hogy kipihenjem magam a nem alvások után, mint amennyi időt a nem alvások töltöttek ki.

Közben persze róttuk napközben a tengerpartot , mentünk beachről beachre, jártuk a környező partokat, vagy csak a mi kis apró partunkon ődöngtünk. Én elterültem a parti homokban és lestem a hullámokat, a kék eget, hosszú nadrágban és hosszú ujjú pulcsiban, de ragyogóan sütött a nap és a hőmérséklet napközben elérte a 20 fokot is akár.

Csodás dolgom van, ezt az éjjeli baromságot kivéve, gondoltam és valóban.

Nem zaklatott, elfogadta, amit és ahogyan főzök, sokszor étkeztünk étteremben, ettünk ahol, és amit lehetett, sokat sétáltunk, jó levegős, csodás környezetben éltem. Olvastam a magyar nyelvű könyveit, néztem az interneten a magyar híreket és a tv csatornák műsorait, Filmeket néztünk angol és magyar nyelven is, rengeteg beszélgettünk. Semmi világmegváltó.

Nem akart nagy dolgokat. Beszéltünk irodalomról és kedvenceikről a nyugatosokról. Imádtuk mindketten azt a témakört és benn a Karinthyt. Mindet. Ahányan csak vannak!

Megbeszéltük, amit olvastunk, kiveséztük a családunkat kiveséztük a barátainkat.

Pedig még mindig nem ismertem sem a fiát, sem a barátait. Persze a próbaidő. Nem akarja kiröhögtetni magát hogy, bemutat és megint elmegy a nő. Értem én.

Érdekes módon nem a fia és annak családja volt, akivel először megismerkedtem, hanem az üzletember, aki a szerinte kissé habókos menyecskével él együtt.

Egy hála az égnek teljesen  átalvós hét végén egy szombati napon érkeztek. Sütöttem apró kis magyaros pogácsákat amolyan magyaros vendéglátásra rendezkedtem be. Csirkepörkölt hadd lássák itt is magyarok élnek, pogácsa, és magyar bort vettünk hozzá.

Tóni és Juli érdekes páros voltak. Tóni, azaz Tony itt angolosan Tony-nak hívatta  magát, szóval szintén hetvenes férfi, magas nagydarab egész jóképű figura volt.  Nem volt nagybeszédű, nem volt különösebben művelt  pacák, de az üzlethez kiválóan értett. Sajnos a nőkhöz már kevésbé, mert röpke félóra alatt megértettem a nő mire készül. Már a konyhában ki akart faggatni, amikor utánam osont egy félig üres tálcával, hogy mik a terveim Tamással.

Terveim? – kérdeztem- nincsenek terveim.

 - Mire gondolsz?-  kérdeztem humorosan- hogy a kertbe ásom el, vagy a parton valahol?

-Láttam a humort nem érti, és meg is ijedtem Atyaég milyen híremet kelti majd ez a nő?

-A helyzet az- mondta alig két órányi ott tartózkodás után- én elhatároztam most nem leszek hülye. Eddig volt négy férjem. Mind a négy egy nagy szardarab volt. Van ugyan házam , meg egy kis üzletem egy vidéki városban otthon, de én most nagy halat fogtam. Tudod az internetről akár csak te. De most nem leszek hülye. Házsártos pali ez, nehogy azt hidd nem szenvedek! Nincs éjjel, hogy aludhatnék.

Te is?- kérdeztem, és végre azt hittem van egy pont ahol egyezünk.

-Tamás is álmatlanságban szenved, sokszor napokig nem alszik éjjel

-Micsoda?? Dehogy! Ez alszik, mint a medve! - Hanem előtte!!!! Minden éjjel ugyanaz a műsor! Érted??? Van, hogy kétszer is!

Álltam a konyhában és csak néztem a nőt, olyan volt, mint egy kis mongúz. Alacsony termetű, apró szemű, de az a fajta, akiért sok hetvenes bekapja azt a kék gyógyszert még.

Meg is kérdeztem. Kék gyógyszer?

-Az is- válaszolta- nem bírom vele megértetni, hogy hagyjon, nem akarom. Ő akarja és kész. Szóval én eldöntöttem két év és slussz. Ennyit bírok ki, ezt is kínlódva, de muszáj. Különben mehetek haza. Haza? Nekem már ez a haza. Itt akarok élni! Eszemben sincs visszamenni. Szóval két év, aztán meg amit lehet. Vetetek vele egy kis házat magamnak. Előtte meg utazás, ékszerek, ami kell. Ha ő, úgy akkor én így. Nincs igazam?

-De- vágtam rá, és nem is tudtam mire mondom hirtelen hogy de.

Te jó ég! Így is lehet? Ezen filóztam aznap lefekvés előtt. Én nem pasiztam sosem igazán. Fiatal koromban alig volt kettő a férjem előtt, aztán a férjem évtizedekig és ennyi.

A férjem! Jóképű férfi volt, okos, talpraesett, mindig nagy hangú és övé volt az utolsó szó. Hagytam. Szerettem és azt hittem ő is szeret.  Szeretett, de meddig? Nem is tudom. Talán már előtte is voltak ügyei, igen biztosan, de nem vettem észre, vagy csak nem akartam? A fene tudja már mindegy is.

Mindenesetre sosem azon törtem a fejem hogyan járnék jól. Nagy marha vagyok. Nekem is azon kéne filóznom, hogyan járok jól majd.

Juli néhány hónapja él itt, pár hónapja csak hogy feleség lett, de már szinte napra pontosan tudja, mit fog csinálni.

A barátnőimmel osztottam meg a gondolataimat írásban persze, mert nem akartam, hogy Tamás meghalljon véletlenül is bármit.

A válasz mindenhonnan egyértelmű volt.

A lényege annyi volt, ne legyek hülye én sem, most ne hagyjam magam átvágni, ahogyan azt a férjem tette, álljak ki magamért, és fogjam be a szám, aludjak nappal ha kell, növesszek szakállat ha kell, vagy harmadik lábat vagy ugassak a holdra éjjelente, tegyek meg bármit, amit kér, mert otthon cifra helyzet , semmi esélye egy lassan ötvenes nőnek a boldogulásra. És legfőképpen biztosítsam be magam.

Én gyereknek is nagyon jó voltam, megtettem, amit mondtak, nem szájaltam vissza, tanultam rendesen, szót fogadtam. Miért lennék más felnőttként?

Így hát tettem a dolgom, nappal a kert, a ház, néha egy kis közös beszélgetés, kártya és TV-zés, séta vagy teraszon, távolba nézés közösen. Este és éjjel pedig vagy alvás vagy a nappali tevékenységek valamelyike, álmosságomtól függően. Ilyenkor  egy pár órácska alvás nappal.

Egész megszoktam. Egész megszerettem. Az életformát is , Tamást is. Már nem akartam a fejéhez vágni semmit ha éjjelente mellette dekkoltam egy fotelban és hallgattam a régi munkahelyi történeteit, amint egy különleges bukszussal vagy egy Ausztráliában nem honos növény betelepítésének nehézségeivel küszködött.

Megismertem a fiát és annak családját, szinte beleolvadtam az Ausztrál életbe. Ahogyan a fél év közeledett kitűztük az esküvő napját.

És az is megtörtént. Két tanúval nem nagy felhajtással, feleség lettem újra, december első napjai egyikén. A tanúink Juli és Tony voltak. Juli újra és újra figyelmeztetett, hogy legyen pontos tervem, nehogy kisemmizzenek, és csak használjanak mint egy ócska matracot.  Én pedig arra figyelmeztettem, hogy ne feledje nálunk az, ami miatt az ócska matrac hasonlat az egyetlen, amiért a férfi nő kapcsolat eszébe jut, szóval nálunk  „az” nem játszik szerepet.

Elsőnek a volt férjem gratulált, még Anyám és a lányom levele is később érkezett. Mekkora bunkó, ezt gondoltam, de már harag nélkül.