Az elégedetlenség
Morogva ült. Dühöngve jött-ment.
Átnézett a másik oldalra. Ott mindent szebbnek, hatalmasabbnak és értékesebbnek látott.
„Nekem miért nem?” Ezt hajtogatta folyton.
Az ő oldalán a sűrű fű zöldjében, gyönyörű rendben hullámzott a sok virág. A többiek boldogan vetették bele magukat.
Ő összehúzott szemöldökkel pásztázta a túloldalt.
„Mintha odaát tarkább lenne nem?” Kérdezte, de válaszra sem méltatták.
Övé volt a legszebb, a legértékesebb, a leghatalmasabb, a legédesebb. Mindenből a „leg”, de unalmasnak és kevésnek találta.
Mindig mosolygó társa egyre szomorúbbá vált, mert érezte, ő sem elég.
Ki tudja miért, talán nem elég szép, vagy nem elég okos.
Aztán lassan elsétált a többiekkel.
Otthagyták. Ő pedig észre sem vette.
Egyre azt hajtogatta, „Nem lehet, hogy az ott magasabb? Kékebb? Zöldebb?
Most is ott áll, kémleli a túlpartot, és szomorúan, magányosan töpreng.
Ő volt az Elégedetlenség