Az elégedetlenség

Morogva ült. Dühöngve jött-ment.

Átnézett a másik oldalra. Ott mindent szebbnek, hatalmasabbnak és értékesebbnek látott.

„Nekem miért nem?” Ezt hajtogatta folyton.

Az ő oldalán a sűrű fű zöldjében, gyönyörű rendben hullámzott a sok virág. A többiek boldogan vetették bele magukat.

Ő összehúzott szemöldökkel pásztázta a túloldalt.

„Mintha odaát tarkább lenne nem?” Kérdezte, de válaszra sem méltatták.

Övé volt a legszebb, a legértékesebb, a leghatalmasabb, a legédesebb. Mindenből a „leg”, de unalmasnak és kevésnek találta.

Mindig mosolygó társa egyre szomorúbbá vált, mert érezte, ő sem elég.

Ki tudja miért, talán nem elég szép, vagy nem elég okos.

Aztán lassan elsétált a többiekkel.

Otthagyták. Ő pedig észre sem vette.

Egyre azt hajtogatta, „Nem lehet, hogy az ott magasabb? Kékebb? Zöldebb?

Most is ott áll, kémleli a túlpartot, és szomorúan, magányosan töpreng.

Ő volt az Elégedetlenség