Van két ország

Monogámia, a bézs-színű, a letisztult hely, ahol mindenki egy életre…….és ahol mindenki még hisz a „mindig”-ben, ahol mindenki azt gondolja és úgy érzi, vagy határozottan állítja… örökkön örökké… te és én.. mi ketten.. ez a jelszó….

Itt a másik.

Poligámia.

Csupa szín, lüktetés és őrület, végeláthatatlan szenvedély, érzelem, és érzékiség, az őrület határa… ha csitulni kezd, …jön a vándorlás.

Poligámia lakói sűrűn cserélnek házat és utcát. Ha hűlni kezd az érzelem nem várják meg amíg jéggé dermed körülöttük, indulnak tovább.

Már az ablakban ott egy másik arc, aki hívogatóan és mosolyogva kukkant be, és újra érdekes és újra csupa szín lesz minden.

Poligámia érdekesebb, izgatóbb, napközben csupa „flört dallamok”, naplementekor már érzelmes szólamok, és éjjelre érzéki ritmusok.

Csak hát…. Poligámia is mint minden, ami olyan nagyon érdekes és olyan édes, és olyan gyönyörű ígéretes, olyan múlandó.

A lakói hirtelen beleunnak belefáradnak monotóniába zuhannak. Elég már a sok viháncból, a folytonos út - és társkereséséből.

A megfáradt vándor stabil helyet akar, de Poligámiában ilyen nincs.

…..és akkor lehet észrevenni, hogy néhányan, majd egyre többen Monogámia határán toporognak.

Vágyakozva leskelődnek a túloldalra, a fűben lehuppannak és várnak.

Várnak, hátha valaki áthívja őket… egy valaki.. csak egy .. már csak az az egy kell… aki átkiabál, hogy …”én vagyok az gyere át!

Mellettem a helyed”!

Ezt várja a sok Poligámiai mind!

Előbb vagy utóbb, nem számít, hogy unalmas, mert nem az!

Hiszen csak a megszokás házát kell néha kicsit újrafesteni, a hervadó „szeretlek” virágait kell újraültetni és a „hiányzol” dús lombú ágas-bogas fáit kell újranyesni, és akkor lendül minden.

Ilyen "egyszerű".